2011. január 11., kedd

#18 - A kimonó - bevezetés

Nos arról, hogy milyen részekből áll egy gésa öltözéke, már szó esett.
Viszont magáról a japán kimonóról, annak viseléséről, színeiről, mintáiról még nem.
Most ezzel kapcsolatos cikkek következnek.
Az alábbi szövegekhez alapul Norio Yamanaka The Book of Kimono c. könyvét vettem alapul, s minthogy ez angolul van meg Ayuminak (és lesz nekem is), így a következő írások mind saját fordítások. Kérlek, ne lopjatok!
Ha bárki fel szeretné használni az itt a blogon található írások bármelyikét, kérlek írjatok, hogy hol és miben szeretnétek felhasználni, és jelöljetek meg, mint forrást.
Köszönöm. :)

Mielőtt egyáltalán hozzákezdenénk a kimonó felépítéséhez, és színeihez, a szerző, Norio Yamanaka bevezetőjének gondolataival kezdeném. (A fordítás nem szó szerinti, inkább a gondolatait próbálom átadni, nem a közvetlen szavait.)
Mint ahogy ő is írta, ahhoz, hogy megértjük a kimonó szerepét és fontosságát, meg kell értenünk az alapvető különbségeket a nyugati és a japán kultúra között.

Ha összehasonlítások után kutatunk, a leghíresebb Ruth Benedict hasonlata, mely szerint a nyugati kultúra a „bűn” kultúrája, a japán pedig a „szégyen” kultúrája. Norio Yamanaka ezt úgy bontja ki, hogy a japán társadalom sokkal inkább foglalkozik a „mással”, mint önmagával, ellentétben nyugattal.
Itt nemcsak a többi emberre gondoljunk, hanem minden másra, ami létezik, a környezetre is, amelyben élünk. Ez az abszolút önzetlen rajongás a természet iránt az, ami leginkább jellemzi a japán kultúrát.
(Megjegyzés: a könyv 1982-es kiadású. Azóta számos írás látott napvilágot arról, hogy az idősebbek mennyit panaszkodnak a japán fiatalo
k „elnyugatiasodása” mia
tt, hogy már nem számítanak az értékek, és nem mások, a közösség érdekeit nézik, hanem csak saját magukét.)

A természet tisztelete régóta szinte beleivódott a japán emberek gondolkodásába, emlékezzünk csak a sakura virág iránti rajongásukra, az apró bonsai-okra, a gyönyörű, természetet utánzó kertekre, amiket művészi tehetséggel alakítanak ki.
Sokan vonnak ellentétet a nyugati és a japán kultúra közé azzal a jellemzéssel, hogy míg a nyugati kultúra a suru bunka, a „kultúra, ami csinál” („culture that does”), addig a japán kultúra a naru bunka, a „kultúra, ahol a dolgok lesznek” („culture” in which things „become”).
A nyugati kultúra abszolút alapjai a kereszténység tanaiban gyökereznek, s ezek a gyökerek már olyan mélyre nyúlnak, hogy lehetetlenség kigyomlálni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez rossz, hanem inkább olyan problémát okoz, hogy egy keresztény területen felnőtt embernek hatalmas nehézséget okoz megérteni olyan kultúrákat, amelyek különböznek az övétől. Ez valahogy a fehér ember sajátja – csak az a „normális”, ami nálunk van, minden más ostoba bolondság.
A japán kultúrában ezek a keresztény dogmák, amik egy európai, vagy más keresztény területen felnőtt embernek szinte alap dolognak számítanak, Japánban ismeretlenek. Viszont a természettel való erős kapcsolatuk, pont olyan mélyen, sőt mélyebben beleivódott a kultúrájukba, mint nyugaton a kereszténység.
„Ez egy olyan kultúra, mely megbecsüli a szerelmet, rajong a szépségért, értékeli az udvariasságot és külön figyelmet szentel a harmónia megteremtésének.”

Hogy elviselhetőbbé tegyék a nyári párás, meleg időszakot, a japán házak eltolható falakkal gyakorlatilag teljesen nyitottá tehetők. (A fenti képen) A házak harmonizálnak a természettel, az időjárással, és ugyanez vonatkozik a japán öltözékekre is. A történelem előtti időkben a japán ruházat két anyagdarabból állt, amit összevarrtak és selyemövvel, vagy egy zsinórral a csípőn megkötve tartották a helyén. A korai időkben maga a teljes öltözék két részből állt, később a kimonó, mint "egyberuha" vált általánossá, a széles ruhaujjakkal és a ruhabőséggel tették kellemessé a nyári viseletét. Télen mindössze annyi volt a dolguk, hogy több réteg kimonót vettek egymásra.
Ez a „rétegezés” jelenség különösen jellemző a japán
kultúrára, és megkülönbözteti gyakorlatilag bármelyik másiktól. Elég csak ha a Heian-korra gondolunk (794-1185), amikor az udvarban élő hölgyek ruházata különleges alkalmakkor elérte a 12 réteget is (jūni-hitoe).
Ez gyakorlatilag korlátlan lehetőséget biztosított számukra, hogy a változatosabbnál változatosabb színkombinációkat találjanak ki, csupán azzal dolgozva, milyen színűek a kimonók. Közel kétszáz szabály vonatkozott csak arra, hogy hogyan, milyen színeket lehet egymásra halmozni, s ezeknek hogyan kell egymással harmonizálni a gallérok színeiben, illetve az alul hullámzó kimonószegélyek hogy követhetik színben egymást.
A Heian-korban kialakul színszabályok a kimonók tekintetében máig érvényesek és követendő példák, habár napjainkban már leginkább csak a gésák veszik ezt figyelembe.
Így szinte elvárás, hogy a novemberi és februári hónapokban a „szilvavirág árnyalatait”
(ume-gasane) viseljék, ami azt jelenti, hogy felül fehér árnyalatok domináljanak, alul pedig a vörös különböző árnyalatai. Márciusban és Áprilisban a fuji-gasane, azaz a lilaakác színeit illik viselni, mely azt jelenti, hogy lilát kívülre, és kékkel legyen bélelve. Számos ilyen kimonószíneket jelölő kifejezés van, így például a beni hitoe (vörös, béleletlen nyári kimonó), ura yamabuki no uwagi (a felső réteg sárga, illetve narancssárga legyen a téli és tavaszi hónapokban), matsu-gasane („a fenyő árnyalatai).

A természet színeinek követése, és visszaadása az öltözködésben – azt mutatja, hogy hihetetlen módon megfigyelték a természetet, követték annak a legapróbb változásait is, s ezáltal mind jobban elmerültek annak szépségében. Napjainkban is érvényben maradtak ezek a szabályok, az alkalmazkodás a természethez a kimonó színeivel, mintáival, csupán annyi változott, hogy napjainkban merészebb, színesebb, érdekesebb minták, és kifejezésmódok is teret nyertek. Hiába a modernizáció, a nyugati ruhák viselete, és abszolút "elnyugatiasodás" – egy japán embernek eszébe se jut télen vagy ősszel felvenni egy cseresznyevirágos kimonót. A cseresznyevirág tavaszi minta, és akkor kell viselni, mikor a cseresznyefák virágba borulnak. Télre téli tájas vagy szilvavirág mintás kimonót illik választani, míg egy nyári vagy tavaszi alkalomra, az óceán hullámait, vagy a hulló, vérvörös juharleveleket ábrázoló kimonót kell felvenni.
Az olyan ember, aki öltözködésében is követi a természet rezdüléseit, a japánok szerint egy igen érzékeny ember.

Másik, évszakkal kapcsolatban fontos esemény is van, ezekből kettő van: egyik a nyár kezdete, a másik pedig a tél kezdete. Ez egy nagyon fontos esemény, ugyanis ekkor, a nyár kezdetén húzzák szét a tolóajtókat, és nyitják ki a házakat, illetve a tél kezdetén zárkóznak be a hideg elől, visszahúzva ugyanezeket a tolóajtókat. Ez hivatalos „ünneppé” Go-Daigo császár idején vált, s ebben a két időpontban az emberek nemcsak öltözködésükben változtattak (bélelt és béleletlen kimonók elővétele), hanem életstílusában is. Ez először csak az előkelő rétegre volt jellemző, viszont a Meiji-periódusban (1868-1912) már az alsóbb osztályok is követték a természet és az élet ilyenforma változását. Az olyan ember, aki a világnak is megmutatja, mennyire figyel a természet változásaira, azt próbálja hangsúlyozni, és mások tudomására hozni, hogy egy igen érzékeny ember, aki mindenre figyel maga körül, az évszakokra, a természetre, az életre maga körül. Napjainkban a globális felmelegedés és a légkondicionálók korában már nincs szükség ilyen változtatásokra, de mégis szükségünk van rá, hogy emlékeztessen bennünket az évszakok, a körülöttünk lévő világ változásaira, a spirituális, lelki változásokra, amelyet a világ idéz elő bennünk, amelyben élünk.

A kimonó szó szó szerinti jelentése, „dolog” (mono), amit „visel” (ki(ru)) az ember. Ha ezt észben tartjuk, akkor jobban megérthetjük, milyen érzelmi változások mennek végbe valakiben, mikor felölt egy kimonót. A kimonó az egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy igazi szépségét csak akkor mutatja meg, mikor valaki viseli éppen, s ezáltal megérthetjük, hogy miért érzi meg mindenki hihetetlenül szerencsésnek magát, mikor van lehetősége felvenni egy ilyen ruhadarabot.
Hogy megértsük a lényegét, ismét vonjunk párhuzamot a nyugati és a japán öltözködés között.
Míg a nyugati ruhadarabok számos formában, alakban és stílusban látnak napvilágot, akár szabó készíti, akár tömegtermék – a formája már adott. Ha valaki felveszi, vagy jó rá, vagy nem… különböző méretek vannak, hogy válogathasson az ember, de a tény továbbra is ott van, ez már egy kész ruha, ott az alak, ott a forma, a fogasra felakasztva is látod, milyen alakja van.
Míg egy kimonó tényleg csak akkor nyeri el az alakját, mikor valaki viseli.

A kimonók, legyen szó formális eseményekre viselt nagyon drága darabokról, vagy akár mindennapi viseletre készült pamutkimonóról, mindig szét lehet szedni olyan darabokra, hogy csak egy anyagcsík legyen belőle, s úgy nézzen ki, mint az anyag eredetileg, mielőtt elkészült volna a kimonó. Mivel egy méretben készülnek, szinte mindenkire jó ugyanaz, és mégis mindenkin másképp áll. Alkattól, magasságtól, az ember személyiségétől függ, hogy milyen hatást fog kelteni ugyanaz a kimonó két különböző emberen. Itt tényleg igaz az, hogy a viselő adja a lelket a ruhának, attól lesz tényleg az, ami.
Ha felveszünk egy kimonót, ránk igazítják zsinórok tömkelegével, origami alkotásokat megszégyenítő hajtogatási technikával, tényleg érezzük – itt valami különlegesek történt, valami, ami nekünk köszönhető. Nagyon sok anyagból hirtelen ruha lett, melynek mi adjuk a lelkét, csak rajtunk néz ki úgy, ahogy.
Az ember jellemző tulajdonsága, hogy ha elégedetlen önmagával, valaki mássá szeretne válni, s ennek a kiválasztott „más”-nak veszi fel mozdulatait. A kimonó viselésénél erre nincs lehetőség, mindenkinek először meg kell találni a saját lelkének szépségét, s ezáltal a kimonó, amit visel, tükrözi ugyanezt.

Viszont van egy másik része is a japán öltözéknek, ami ha lehet még hangsúlyosabb, és fontosabb, mint a kimonó. Ez pedig az obi, az öv, ami a derékra kerül. „An expression of beauty fastened to a woman’s back” – Az igazi szépséget egy nő hátát nézve látod meg.
Elég ostobán hangzik nemde, hiszen a nyugati kultúra mindig is elölről nézve állapítja meg egy nő szépségét.
Viszont ha már itt tartunk, mindenki idézze emlékezetébe a gésák tartóján felfestett minta fontosságát. :)

A válasz igen egyszerű, hogy a „miért” kérdésre, ami az ember agyában a fenti idézett mondat elolvasása után jelenik meg.
Az obit számos módon lehet megkötni, és a csomó hátulra kerül (kivéve a prostituáltak esetében). Az obi letekerve, csupán egy hosszú anyagcsík, mely tényleg csak akkor mutatja igazi szépségét és alakját, mikor valaki viseli.
A japán kultúrában és hiedelemvilágban mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottak a „csomók”-nak. Hittek benne, hogy szerelmet, vagy akár valakinek a lelkét is át lehet adni egy megkötött csomóval, és egy jól megkötött csomóval új, addig nem létező dolgok hozhatók létre, mint ahogy egy férfi és egy nő egyesüléséből gyermek születhet.
A korai időkben az emberek különféle módon megkötött csomókat cseréltek, szerelmük jelképeként, vagy amulettként, hogy megvédje őket és szeretteiket a gonosztól, a sérülésektől. A csomó japán szava, musubi – gyakran a „lélek” írásjelével van leírva, és úgy is tekintettek a csomókra, mint egy hely, ahol a lélek megpihen.

A kimonót egyenes vonalakkal varrják, s ügyelnek arra, hogy a hajtogatás is ilyen egyenes vonalak mentén történjen. Ha valaki így teszi el a kimonóját, szintén utal arra, hogy az illető mennyire megbecsüli, s mennyire figyel a környezetére, nemcsak, mikor viseli a kimonót, hanem amikor elrakja, akkor is. Egy kimonó és a viselője tulajdonosa között nagyon erős kötelék alakulhat ki, ezért nagyon sok idős ember, gyermekének, unokájának szeretné ajándékozni azt, ami számára, az életében ilyen fontos volt neki. Hogy abban, aki kapja, milyen érzéseket kelt, függ annak a személyiségétől, aki adja, és függ a későbbi tulajdonosától is, aki kapja. Viszont másfelől, ha nincs kinek továbbadni, nincs aki viselje többé, akkor a tradíciók elvesznek.

Napjainkban a japánok többsége úgy tekint a kimonóra, mint egy olyan ruhadarabra, gyakorlatilag kosztümre, amelyet évente egy-két alkalommal vesznek fel, s így nem kapcsolatuk vele a hétköznapi életükben.
Ez köszönhető egyfelől egy Edo periódus elzárkózottságának, illetve a második világháborúnak.
Az Edo periódus abszolút elzárkózása után, mikor Japán ismét megnyitotta kapuit a külföldiek előtt, csak úgy özönlöttek be a nyugati termékek. A férfiak nagyon hamar, ekkor szinte azonnal lecserélték a kimonót a nyugati ruhákra, ezzel is sugallva a külföldieknek, hogy igen, nyitnak irányukban és hajlandóak tárgyalni velük, vegyék komolyan őket. Ezzel ellentétben a nőknek továbbra is megmaradt a kimonó, mint általános viselet – egészen a második világháborúban.
A háborús helyzet könnyebben viselhető ruhákat kívánt, s a háború után a legyőzött Japán igyekezett megmutatni külföldnek – főleg Amerikának -, hogy képes alkalmazkodni, képes elsajátítani a nyugati életstílust, s ezzel együtt a nyugati viseletet is.
(Szerintem valahol népszinten kialakult a Stockholm-szindróma, és gyakorlatilag minden ami Amerika az olyan úristen-de-nagyon-jó…)
Ennek következményeként nemhogy nem hordtak kimonót, de világháború idején és közvetlenül utána felnőtt nemzedék gyakorlatilag azt is elfelejtette, hogy eleik még kimonót viseltek.
Ez nem azt jelenti, hogy a japánok nem szeretik a kimonót. Hanem arról, hogy nem viselik rendszeresen, nem része a mindennapi életüknek, s ezáltal számos indokot is tudnak generálni, miért nem vesznek kimonót (nem ért hozzá, nem tudja egyedül felvenni, nincs hova felvenni, nincs hol tárolni, nem tud választani stb.).

Az író, Norio Yamanaka pont ezért kezdett el a kimonóval foglalkozni. Míg a kimonókészítők új mintákat, új színeket fedeznek fel, melyben a műszálas anyagok terjedése segített, addig ő megpróbálta a japánoknak, a világnak megmutatni, hogy hogyan is kell felvenni, viselni egy kimonót, hogyan lehet egy kimonó is divatos viselet.
„A kimonónak más országokban is van már jelentése, a szépségüket felfedezték, pont úgy, mint Japánban. S pont úgy, ahogy a teakészítésnek a teaceremóniában, vagy akár a virágrendezésben a virágok elhelyezésének is van egy „útja”, én hiszek abban, hogy van úgy útja a kimonó viselésének is, mely megmutatja nekünk, hogyan fedezhetjük fel a tradicionális kultúra értékeit.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...